Dani Gyöngyi paralimpiai kerettagként oszlopos tagja a vívócsapatnak, ezáltal minden edzésen és versenyen küzd: magával és az ellenfeleivel is. Ám Gyöngyi élete nem csak a sportról szól. Több színtéren is képviseli sorstársai érdekeit és küzd az esélyegyenlőségért.

Minők: Ha Dani Gyöngyi nevét beírjuk egy keresőbe, a legtöbb cikk a vancouveri olimpia helyszínén elszenvedett lábtöréséről szól. Az utóbbi időben mégis a vívás és a vívásban elért nagyszerű eredményeid kerülnek előtérbe.

- A síelést félretettem a londoni olimpiáig, a hangsúly most a víváson van, erre fordítom az energiáimat. Figyelnem kell, nehogy megsérüljek, és emiatt elessek azon lehetőségektől, amit a vívás kínál nekem. Nagyon szeretem a síelést is és remélem, hogy sokat fogok még síelni és versenyezni, de most a vívás az első.

- A sporton kívül munkavállalási tanácsadóként dolgozol a MEOSZ (Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége) alkalmazásában, mely munka során számos kihívással kell szembenézned. 2010 eleje óta a munkáltatókat igen magas összegű rehabilitációs hozzájárulás megfizetésére kötelezték.

- Nem feltétlenül értek egyet a módszerrel, de úgy tűnik, hogy ugyanakkor eredményes. Amikor megemelték a rehabilitációs hozzájárulást egy millió Ft-ra, attól tartottam, hogy rossz szájízzel fognak felénk nyitni, mert ez kvázi egy büntetőadó. A munkáltatók félnek attól, hogy megváltozott munkaképességű embereket foglalkoztassanak, nem ismerik őket, nem ismerik a képességeiket, nem tudják, miként lehet velük együtt dolgozni. Mindennek ellenére sokan megkeresnek minket és gyakran magasan kvalifikált munkaerő igénnyel, például legyen jó IT-s és beszéljen két nyelven, de sajnos ezeket az igényeket nehéz kielégíteni. A fogyatékkal élők között egyelőre nagyon kevés képzett szakember van, kevéssel találkozom. A jól kvalifikáltak nem kérik a segítségünket, mert megtalálják maguknak a munkát.

- Ezek szerint a kereslet és a kínálat nincs szinkronban egymással, vajon min múlik ez?

- Két nagyobb csoportra lehet osztani a fogyatékkal élő munkavállalókat. Vannak, akik születésük óta fogyatékossággal élnek, és vannak, akik baleset, vagy betegség által szerezték a fogyatékosságukat. Aki így születtek, a családjuk által készített burokban élnek. A szülők szegregált képzésekre viszik a gyerekeiket, mert féltik őket a külvilág véleményétől, támadásaitól. Kevesen mennek ép gyerekek közé vagy adják őket olyan iskolába, ahol ép gyerekek között tanulhatnak. Nem szocializálódnak a társadalomba, nem tanulják meg, hogyan kell élni a világban, hogyan kell megoldani a problémáikat, nem tanulják meg, hogy ez igenis kőkemény harc.

Másik csoport, akik később szerezték a fogyatékosságukat. Az ő esélyeik attól függnek, hol tartottak az életükben a sérülés idején. Az orvosi rehabilitáció mellett sajnos nem jelenik meg a foglalkoztatási rehabilitáció, csak az ergoterápia, ami egyébként nagyon fontos, de ez a kettő még kevés. Nem foglalkoznak azzal, hogy mi lesz a beteggel, amikor már hazamegy, miként folytatja az életét, mint kezd magával a hétköznapokban. Ez nagyon fontos lenne, ám erről a témáról szinte csak a révészekkel van lehetőség beszélni. Tulajdonképpen nincs biztosítva az, hogy hova térnek vissza a rehabilitáció után. Egyedül, kézzelfogható szakmai segítség nélkül szinte lehetetlen ezzel megküzdeni. Mégis ez a csoport az, akik könnyebben integrálhatók vissza a munka világába.

- A rehabilitációs osztályok személyzete meglehetősen túlterhelt és jellemzően nincs is ilyen jellegű képesítésük.

- Nem kell, hogy az orvos tudja, mit kell konkrétan tanácsolni a betegnek, de a rehabilitációs teamnek kellene legyen egy olyan tagja, akivel meg lehet beszélni a teendőket, aki segít felmérni az adottságokat és a lehetőségeket, aki segít megtervezni a konkrét lépéseket. Ennek az embernek nem kell intézeti alkalmazottnak lennie, lehet egy non-profit szervezet munkatársa is, a lényeg, hogy legyen tagja a rehabilitációs teamnek, dolgozzanak együtt a sérültekért.

- A munkáltatóknak probléma az is, hogy nem tudják, miként szólítsák meg a sérülteket. Hogyan lehet tisztelettel bánni egy fogyatékos emberrel, hogy ne arról szóljon a dolog, hogy szeretnénk veled megspórolni a rehabilitációs hozzájárulást?

Nyugodtan meg lehet őket közelíteni direkten és nyíltan lehet beszélni a dologról. Pont azzal bántják meg a sérült embert, amikor túlzottan óvatoskodnak. A fogyatékosok is csak ugyanolyan bánásmódot szeretnének, mint bárki más, ugyanazon dolgokra vágynak, mint bárki más.

- Én olyan családban nőttem fel, ahol több fogyatékos él, boldogan. Nem probléma- és kihívásmentesen, de mégis boldogan. Felnőttkoromra szembesültem azzal, hogy ez koránt sem általános.

- Nézd, nem állítanám, hogy folyamatosan boldog vagyok, de nagyon sokszor érzem annak magam, szerintem ez mindenkivel így van. Igen, lehetnek boldogok, csak meg kell találni a mindennapokban a szépséget, ami bizony ott van. Én megtalálom a például a családomban, a sportban.

- Úgy tapasztaltam, hogy az önállóság rengeteget adhat boldogság szempontból a sérülteknek.

Így van, és ehhez nagyon fontos a megfelelő segédeszköz, mint az aktív kerekesszék a kerekesszékkel élők számára. Ez teszi lehetővé azt, hogy teljesen egyedül közlekedhessen egy paraplég mozgássérült, és ne legyen szüksége állandóan kísérőre. Nem akadály az autózás, lépcső, járdaszegély. Ám a kerekesszéket is meg kell tanulni megfelelően használni, erre jók például a Hátrányok Dacára Alapítvány táborai, oktatásai.

- A Hátrányok Dacára Alapítvány megkapta bizonyos fórumokon, hogy elitképző.

Azt is mondják, hogy túlélő tábor. Ez igaz is, mert aki azt végigcsinálja – és egészen biztosan végigcsinálja – az mindenre képes lesz, úgymond mindent túlél. Ha elitképző, akkor az mondom, minden sérültnek ilyen elitnek kellene lennie!

Nagy Emese coach, www.healthcoaching.hu