Venni vagy bérelni? Ez ma a nagy kérdés. A kormány közeljövőben életbelépő adósmentő intézkedései sokakat megmenthetnek a kilakoltatástól, ám a válság kapcsán óhatatlanul felvetődik a kérdés: van-e jövője a saját otthonnak?

A lakáshitel lufi kidurranása után „lakástulajdonosok” százezrei ébredtek rá a sokkoló valóságra, hogy az ő házuk valójában nem is az ő saját váruk. Hogy ők is csak bérlők, csak a háziúr helyett a lakáshitelüket nyújtó bankjuk a főbérlőjük. Hogy ráadásul fizetésképtelen adósokként az átlagos bérlőnél sokkal rosszabb helyzetben találták magukat, hiszen az ingatlanpiac válsága miatt csökkent értékű lakásuk még a felvett lakáshitelt sem fedezi.

Megváltozott körülöttünk a világ: ma már nincsenek több évtizedes szakmai pályaívek, stabil munkahelyek, amelyekre mondjuk egy húsz-harminc éves futamú lakáskölcsönt a visszafizetés reális perspektívájával fel lehetne venni. De a jelen foglalkoztatottsági mutatók tükrében még akár egy tízéves futamú kölcsön is őrületes hazardírozásnak tűnhet.  A gazdasági válság kirobbanása előtt sem bombabiztos helyzetben is emberek tízezrei vettek fel hosszú lejáratú kölcsönöket, gyakran nem is egyet. S még azok is, akiknek viszonylag stabil munkahelye és fizetése van ma küszködnek felduzzadt devizahiteleik törlesztésével. Állásuk és otthonuk rabszolgáivá váltak, mozgásterük megszűnt, a lakhatáson kívül másra nemigen telik. És ők még a szerencsések, még tartják magukat, még van „saját” fedél a fejük felett.

Önálló otthon = biztonság?

A saját, vagy fogalmazzunk úgy, hogy önálló otthon alapvető emberi szükséglet. Alapvető biztonságérzetünknek ez egyik fő letéteményese. Nálunk Közép-Kelet Európában is társadalmilag kódolt, hogy kell a saját lakás, a saját ház.  A bankok tehát nyílt kapukat döngettek egyre kecsegtetőbb lakáshitel ajánlataikkal. Az albérletben lakást pedig  nálunk a bizonytalansággal gondolják egyenértékűnek.

A nálunk jóval gazdagabb Egyesült Államokban az ötvenes években adták el a saját tulajdonú otthon mitoszát. Ezt hívták az amerikai álomnak. És nemcsak a saját tulajdont kódolták be, hanem a házat is: az igazi otthont kizárólag az egygenerációs, önálló családi ház saját kerttel, fehér kerítéssel jelentette. A viszonylag teljes foglalkoztatotság évtizedeiben az amerikai középosztály tagjai megengedhették maguknak, hogy 20-30 évre lakáshitelt vegyenek fel. Igaz, jelentős önrésszel, tehát a házvásárlás előtt előtakarékoskodniuk is kellett. A kölcsön teljes visszafizetésével pedig az ímmáron saját tulajdonú ingatlan olyan pénzzé tehető értékké vált, melyre tulajdonosaik nyugdíjas éveikben számíthattak.

A kilencvenes évek folyamán felfúvódott amerikai lufigazdaság kidurranása nyomán keletkezett recesszió viszont elsöpörte a globalizáció nyomása alatt már amúgy is roskadozó amerikai álmot. Emberek milliói váltak munkanélkülivé, kerültek az utcára, kényszerültek visszatérni a lakásbérlők táborába, illetve rosszabb esetben szüleik, nagyszüleik otthonába.

Saját lakás családi összefogással

A fogyasztói társadalom honi megjelenése előtt is laktak önállóan a magyar családok – saját otthonban is – csak más volt az odavezető út. A rendszerváltás előtt úgy volt szokásos, hogy egy házaspár férfi és női tagja harminc-negyven éven át egyetlen munkahelyen dolgozott. Biztos jövedelmük volt, tudtak lakás- vagy építési kölcsönt törleszteni. Feltéve, hogy szerencséjük volt és a hiánygazdaság  korában öröklakáshoz juthattak, illetve saját telken saját családi házat építhettek. Saját tulajdonú lakás vásárlása esetén az állami lakáspolitika szociálpolitikai kedvezménnyel támogatta a családalapítást. Ugyanakkor működött egy stabil állami, nem piaci alapú lakásbérleti rendszer is.

A saját tulajdonú otthon iránti igény, elsősorban a nagyvárosokban a mainál jóval kisebb volt. Első önálló lakásukhoz sokéves előtakarékosság, gyermekvállalás és-vagy sorbanállás után jutottak a fiatal párok. Vidéken, ahol jelentős volt a magánházépítkezés családok igen gyakran öt-tíz évig is küszködtek mire otthonuk családi összefogással megépült. És mire felépült a hőn áhított ház, mire kiutalták az állami bérlakást, illetve elérhetővé vált a megvásárolható öröklakás, addigra igen sok házasság tönkrement. S nem maradt más mint az új otthon használati joga feletti viszály vagy az anyagi kényszer-diktálta együttlakás. Nem csoda hát, hogy a fogyasztói társadalom és a hozzá kapcsolódó fogyasztói hitelkultúra megjelenésével az önálló otthonra vágyok – és ímmáron nemcsak a párok – kapva kaptak a csábító új lehetőségeken.

Merre tovább?

A 2008-as világválság nyomán egy átmeneti korszak tűnik körvonalazódni.  A saját otthon iránti alapvető emberi vágy és szükséglet nem változott és megrendíthetetlen. A hozzáférés külső feltételei változtak meg radikálisan. A két évtizeddel ezelőtt létrejött keretek fenntarthatatlanná váltak. Ez egy soktényezős összetett folyamat, melyben közrejátszott a kapitalizmusnak a globalizáció jelen szakaszában kirobbant válsága, a fogyasztói társadalom értékrendje –  a fogyasztói igények azonnali kielégítésének  szükségletté emelése – amely Magyarországot is megfertőzte. A korábbi előtakarékosságot és – gyakran kényszerű – kivárást  felváltotta a banki kölcsön és a hitelkártya. Vágyaink mielőbbi kielégítése vált alapelvárássá. Ennek pedig immáron vége.

És most merre tovább? Mi lesz most, hogy a korábbinál jóval nehezebb banki kölcsönt, lakáshitelt felvenni? Ki az, aki manapság a szülőkkel egy fedél alatt akarna családot alapítani? Az albérletezés eddig az ablakon kidobott pénznek és az egyetemista fiatalok, pályakezdők lakhatási formájának számít.Vajon lesz-e nálunk is a nyugat-európaihoz hasonló professzionális lakásbérleti rendszer, mely kielégíthetné majd a lakás-és házbérlés iránt várhatóan egyre növekvő családi keresletet? Az EU tagországokhoz hasonlóan lesz-e nálunk is újra kormányzati lakáspolitika, állami – szociális és piaci alapon működő – lakásbérleti rendszer? És egyáltalán: hogyan lesz nekünk saját otthonunk?

Béres Zsuzsa