Amikor meglátunk valakit kerekesszékben, van-e merszünk elgondolkodni: miként él ez az ember? Milyenek lehetnek a mindennapjai? Mik lehetnek a vágyai? Boldog-e? És ha ez az ember NŐ, elképzelhető-e, hogy megtalálja mindazt az életében, amire bármely más nő is vágyik?

Beszélgetőtársamat, Almási Nikit a Hátrányok Dacára Alapítványnál végzett munka során ismertem meg, amikor a Rehabilitációs Intézetben a friss gerincsérülteknek oktattuk az aktív kerekesszék használatát. Pillanatok alatt alakított ki bizalmi viszonyt a betegekkel és a legintimebb kérdéstől sem jött zavarba.

Niki egy autóbaleset során elszenvedett gerincvelő-sérülés következtében ül kerekesszékben.

– Egészen pici koromban is nagyon szerettem a társaságot, nem féltem bemenni az óvodába, iskolába, nem jöttem zavarba. Most, amikor a kisfiam kezdte az iskolát, jobban izgultam, mint ő. Szeretném, ha a társai elfogadnák, nem lenne problémája abból, hogyan él az édesanyja.

16 évesen történt – épp vasárnap volt 12 éve – a balesetem. Hetekig voltam kórházban, intenzív osztályon, a gerincsérülésem mellett embóliát és mélyvénás trombózist is kaptam. Semmi más nem járt a fejemben, mint hogy meg akarok gyógyulni és vártam a csodát, amiről ma már tudom, hogy nincs. A rehabilitációról úgy kerültem haza, hogy jelentős segítségre volt szükségem, pedig amire csak képes voltam, azt mind megcsináltam. Ám még a nadrágomat sem tudtam egyedül felhúzni. A családom mindenben segített, én viszont nem könnyen fogadtam el az állapotomat. Behúzattam a függönyt az ablakomon, nehogy valaki meglássa az utcáról, hogy Almási Niki kerekesszékben ül.

A barátaim nagy része elmaradt, de ebben én is hibás voltam. Nem tudtam az „új” magamat elfogadtatni: nem mertem vállalni magam. Féltem. Két barátnőmmel tartott ki máig a kapcsolatom, velük nagyon mély a bizalom, mindent tudnak rólam, mind testi, mind lelki állapotomról. Ők sokat segítettek, kirángattak a szobából, elvittek ide-oda. Magamtól nem indultam volna el. Az iskolát is magántanulóként fejeztem be, mert az épület nem volt akadálymentes és én sem kívánkoztam vissza… így kerekesszékben.

– Mi segített át ezen az időszakon? Hogyan lettél önálló ember, aki nem szorul senki segítségére?

– Két év telt el a baleset után, mikor önállóbb lettem és megtaláltam magamat. A Gördülő Tánccsoport akkoriban keresett új táncosokat. Engem is megkerestek és én – elsősorban kíváncsiságból – elmentem megnézni, mit is csinálnak. Aztán elmentem újra és újra. Ma már oszlopos tagja vagyok a csoportnak. Ők segítettek önállónak lenni, megtanultam mindent megoldani a székből, így gyakorlatilag egyáltalán nem szorulok senki segítségére. Megtanultam felöltözni, főzni a székben ülve, már tudok autót is vezetni. Sokat segített, hogy láttam, mások hogyan csinálják, hogy ezen állapot ellenére is lehet boldogulni, boldognak lenni. A következő iskolát már úgy végeztem el, mint bárki más, bejártam az órákra. Ma már nem félek az emberektől, nem félek attól, hogy mit gondolnak, ha meglátnak.

– Mit szoktak mondani az emberek? Hogyan viszonyulnak hozzád?

– Még mindig csodabogárnak számítok, amit nehéz megszokni, de nem lehetetlen. Sokszor zavar, ahogy megbámulnak, de ennél rosszabb, ha sajnálnak. Amikor Szabolcs, a kisfiam elkezdte az iskolát azt mondtam neki: mondj el bátran mindent! Mondd el, hogy anyukádnak volt egy autóbalesete, meséld el, hogyan élünk. A gyerekek nagyon kíváncsiak és nem tudják, mi ez. Mégis nagyon természetesen fogadják ezt az állapotot. Felteszik a kérdéseiket és tovább is lépnek a témától. Céltudatosan jelentkeztem segíteni az úszásnál – hajat szárítani, öltöztetni –, hogy a gyerekek jobban megismerjenek, hogy feltehessék a kérdéseiket. Ha nagyobbak lesznek, szeretnék majd ismeretterjesztő órát szervezni nekik és táncelőadást a Gördülő Tánccsoporttal. Jó lenne, ha minél többet megtudnának a hátrányokkal élőkről, hogy mikor felnőnek, akkor ne nézzék csodabogárnak sérült embertársaikat.

– Amikor az Önálló Élet Egyesületben végzett munkád során a betegekkel foglalkozol, mit tapasztalsz, mik azok a gondolatok, amik a frissen sérült nőket, lányokat foglalkoztatják?

– Leginkább a fizikai állapotuk, gyógyulásuk, de az első három kérdésükben azonnal ott van a párkapcsolat, a szerelem kérdése. Lehet-e? Hogyan? Amikor megtudják rólam, hogy van párom, mindig csodálkoznak, hát még akkor, amikor kiderül, hogy van egy kisfiam is. Nekem 16 évesen nem a családalapítás volt a legfontosabb, nagyon fiatal voltam, nem ez foglalkoztatott. A kisfiam váratlanul toppant az életünkbe, de egy percig sem kételkedtem abban, hogy akarom-e őt. Eleinte én is aggódtam, hogyan fogok mozogni a hatalmas pocakkal, hogyan ülők át a kerekesszékből az ágyra, de ahogy növekedett a hasam, úgy erősödtem hozzá én is. A szülés egyetlen „problémája” az volt, hogy a kiírtnál 5 héttel korábban született meg Szabolcs császárral, de semmi komplikáció nem volt.

– Mit kell tudnia egy gerincvelősérült nőnek a szülésről? Mennyiben szorultál segítségre a babával?

– Mivel a sérülés alatti testrészek beidegzése sérült, így nem nagyon érezni a fájásokat, és a megbénult hasizmokat sem tudjuk préselésre használni. Emiatt császármetszéssel hozzuk világra a babát. De semmi más különbség nincs. Ugyanazok a nehézségek, örömök, kérdések foglalkoztatnak, mint bármely más édesanyát. Leginkább a baba ellátásával kapcsolatban voltak kérdéseim, fizikailag semmi segítséget nem igényeltem. A családom és a pótmamánk Marika, aki a szomszédban lakik, sokat segített, támogatott.

– Családod hogyan reagált a változásra?

– Sokáig nem mertem elmondani nekik, hogy babát várok, hiszen én még az ő kislányuk voltam, akit nemrég még fürdetni kellett. A szerelem is gyorsan jött, egy kerekesszékeseknek szervezett sítáborban ismertem meg Gábort, aki síoktató volt. Én annyira nem is akartam síelni, inkább utazni, kikapcsolódni, de ő ezt nem hagyta annyiban. Nem lettem lelkes síelő, viszont szerelmes igen. A szüleim nem gondoltak arra, hogy családom lesz, pedig csak azért, mert a mozgásomban korlátozottként élek, még ugyanazok a dolgok fontosak számomra, mint bárki másnak: szeretve lenni és szeretni, családot alapítani, egyszerűen boldognak lenni. Szeretek táncolni, utazni, emberek között lenni.

– Külsőségekben miként éled meg a nőiességet?

– Nekem fontos, hogy mindig ápolt legyek, tiszta, szeretek sminkelni. Valamiért az a kép él az emberekben, hogy aki sérült, az ápolatlan. Szeretek szépen, nőiesen felöltözni, ami nem azt jelenti, hogy a legutolsó divatot kell követni, de érezzem jól magam a ruhámban. A sérülésem után kidobattam anyuékkal az összes csinos ruhámat, hogy most már soha nem fogom felvenni. Maradtak a kényelmes melegítők. Ám ahogy kinyílt a világ, úgy változott meg ez is.

Az életem minden napja csupa harc, egészen apró dolgokban is. Amikor elkezdtem vezetni, az első alkalommal majdnem fél óráig tartott, míg beraktam a kerekesszéket az autóba, ma már pillanatok alatt megvan. Megharcoltam azért, hogy így legyen. Mégis van, amikor nagyon elfáradok, elkedvetlenedek, de ezt nem mutatom. Megbeszélem magammal a dolgokat, buzdítom magamat. Egyszerűen szeretek élni, szeretek jönni-menni, mindenhol ott lenni!

Nagy Emese, coach, gyógytornász
www.healthcoaching.hu, www.hdac.try.hu