Az újszülötteken kívül, akik épphogy megszületettek és még nem volt elég idejük itt a Földön ehhez, mindenki követ el hibát. A hibák az élet velejárói, tisztában is vagyunk vele. A hibátlan emberek picit félelmetesek is lehetnek, nem? Ki szeretne folyton azzal szembesülni, hogy a másik hibátlan, míg mi igencsak botladozunk a mindennapokban?
A kisgyerekek is úgy sajátítanak el mindenféle tudást, legyen az szellemi vagy testi, hogy többször újra és újra meg-, ill. kipróbálják, mire végre sikerül nekik egy-egy mozdulat, egy szó vagy akár egy hang. Azaz a hibáikból rengeteget tanulnak. A hibák nem feltétlenül negatívak minden esetben.
Ez későbbi életünkre is igaz, ahogy szépen felnövünk. Apróbb-nagyobb buktatók az élet különböző területein végigkísérnek bennünket. Sokan úgy vélik, ha elfelejtjük, mikor és mit hibáztunk már, könnyen lehet, hogy újra elkövetjük ugyanezeket a ballépéseket hasonló szituációkban. Nem biztos, hogy szerencsés mindenre fátylat borítani, takargatni, szem elől téveszteni. Hátha lehet előnyt is kovácsolni a sok szenvedésből, hiszen a hibák sokszor fájdalommal járnak együtt. Nem beszélve arról, hogy ha túl tudunk lépni, építkezni tudunk a hibákból, akkor az máris egy jele a fejlődésnek.
Jóllehet nem lehet elvitatni azt sem, hogy igenis vannak olyan helyzetek, amikor a „vétkest“ annyira magával ragadja az önmarcangolás, nem tud szabadulni a lelkiismeret furdalástól hosszú időn keresztül, ezzel mérgezve meg a mindennapokat, hogy nem tud megtisztulva, új lappal nyitni sem hasonló, sem más helyzet felé. Ilyenkor valóban muszáj lezárni a múltat. Ez azonban nem megy könnyedén.
Mégis hogy kezdjünk neki? Hogy érjük azt el, hogy a múlt ne kísértsen?
A kulcs az elfogadásban van. El kell, hogy fogadjuk magunkat a hibáinkkal együtt. Így kell szeretnünk magunkat, csak akkor tudunk boldogan élni. Ha máshogy nem megy, megállunk a tükör előtt és mondogatjuk magunknak mint egy mantrát, hogy elfogadjuk ÉS szeretjük magunkat a hibáinkkal együtt. Egészen addig, amíg el nem hisszük.
Amíg képesek nem leszünk a bűntudatot, a lelkiismeret furdalást elengedni szépen. Amíg természetessé nem válik, hogy elkerülhetetlen, a jövőben is hibát ejtsünk. Amíg megtanuljuk, hogy sose hátrafelé nézzünk, ne is igazán előre, hanem éljük meg a jelen pillanatot az élet minden egyes percében. Tiszta lappal, félelem nélkül. Boldogságban, szeretetben.