Ez a levél nem egy egyszerű vallomás, sokkal inkább egy fájdalmas felismerés lenyomata, egy csendes bocsánatkérés, melyet a lelkem mélyéről küldök neked, önmagamnak. Évek, évtizedek teltek el úgy, hogy nem láttalak, nem hallottalak, nem éreztelek igazán. Elnézést kérek, amiért hagytam, hogy a világ zaja elnyomja a belső hangodat, amiért a mások elvárásai fontosabbnak tűntek, mint a te valódi igényeid.
Azt hittem, erős vagyok, ha mindent kibírok, ha alkalmazkodom, ha csendben tűröm a méltatlanságot. Azt hittem, ez a felnőttség, a felelősségvállalás. Pedig valójában egyre távolabb kerültem tőled, a benned élő tiszta, eredeti lénytől. Emlékszem azokra a pillanatokra, amikor a szíved súgta a helyes utat, amikor a bensőd tiltakozott, de én mégis másfelé fordultam. Azt hiszem, féltem. Féltem a visszautasítástól, a magánytól, a kudarctól, és ez a félelem erősebbnek bizonyult, mint a hozzád fűződő láthatatlan kötelék.
Kérlek, bocsáss meg, amiért nem figyeltem a csendes segélykiáltásaidra, a testi tünetekre, amikkel próbáltál figyelmeztetni. Bocsáss meg, amiért nem adtam meg neked azt a szeretetet, azt a törődést, azt az elfogadást, amit mindenki másnak olyan könnyedén megadtam.
Amikor elfelejtettem, ki is vagy valójában
Voltak időszakok, amikor annyira elmerültem a mindennapok taposómalmában, a feladatok és elvárások súlya alatt, hogy teljesen háttérbe szorítottalak. A cél az volt, hogy megfeleljek, hogy elnyerjem mások elismerését, szeretetét. Ez az állandó külső validációra való törekvés azonban egyre mélyebbre taszított az önelfogadás hiányának örvényébe.
Azt hittem, ha mindenkinek a kedvében járok, ha mindent megteszek a harmóniáért, akkor majd én is boldog leszek. De a boldogság sosem érkezett meg kívülről. Csak fáradtság, kiégés, és egy mélyen gyökerező üresség maradt. A valódi boldogság forrása benned volt, bennem, de én elzártam előle a kapukat.
Az a fiatal lány, aki tele volt álmokkal, szenvedéllyel és határtalan energiával, lassan elhalványult. Azt hittem, a felnőttkori felelősség ezt követeli meg. Azt hittem, az álmodozás gyerekesség, a szenvedély pedig felesleges kockázat. Így hát lefaragtam belőled minden éles szöget, minden egyedi vonást, hogy beleférj a társadalom által kijelölt dobozba. Elnézést kérek ezért a megalkuvásért, amiért hagytam, hogy mások határozzák meg a te értékedet.
A legfájdalmasabb árulás nem az, amit mások követnek el ellenünk, hanem az, amit mi magunk követünk el önmagunk ellen.
Ez a belső pusztítás csendben zajlott, és sokáig észre sem vettem. Aztán jött egy pont, amikor már nem lehetett tovább ignorálni a belső ürességet, a krónikus fáradtságot, a motiváció hiányát. Ekkor kezdett el derengeni, hogy valami nagyon fontos hiányzik: a kapcsolat önmagammal.
Az elhanyagolt test és lélek árnyékában
A figyelmen kívül hagyás nem csak a lelki síkon jelentkezett. A tested is viselte a jeleit annak, hogy nem szerettelek eléggé. A krónikus stressz, az állandó rohanás, a pihenés hiánya mind-mind mély nyomokat hagyott. Elhanyagoltam az egészséges táplálkozást, a rendszeres mozgást, az elegendő alvást. Azt gondoltam, ezek luxusok, amikre nincs időm, vagy nem érdemlem meg őket.
Hányszor gyötörtelek felesleges diétákkal, hányszor néztelek tükörben elégedetlenül, kritikus szemmel! Soha nem voltál elég jó, elég vékony, elég izmos, elég szép. Ez a folyamatos elégedetlenség nem belőled fakadt, hanem a külső elvárásokból, a médiából ránk zúduló torz ideálokból. Bocsáss meg, amiért hagytam, hogy ezek a külső hangok elnyomják a belső bölcsességedet, amiért nem védtelek meg ettől a mérgező önkritikától.
A mentális egészségem is megszenvedte ezt a hosszú távú elhanyagolást. A szorongás, a bűntudat, a levertség mind-mind annak a jelei voltak, hogy a lelkem segítségért kiált. De én még ekkor is próbáltam erősnek mutatkozni, elrejteni a fájdalmat, mintha az gyengeség lenne. Pedig a fájdalom nem gyengeség, hanem egy jelzés, egy üzenet a belső énedtől, hogy valami nincs rendben, és változásra van szükség.
A krónikus stressz és a kiégés szorosan összefüggött azzal, hogy képtelen voltam határt szabni másoknak, és magamnak sem. Azt hittem, ha mindent bevállalok, ha mindig elérhető vagyok, akkor leszek értékes. Ez azonban csak egyre mélyebbre taszított a kimerültség spiráljába, és elvett tőled minden energiát, ami a valódi örömhöz és kiteljesedéshez szükséges lett volna.
A belső hang elnémítása és a határtalanság
Emlékszem, hányszor éreztem azt, hogy valami nem stimmel egy helyzetben, egy kapcsolatban, vagy egy döntés során. A belső intuícióm, a te hangod, finoman súgta a figyelmeztetéseket. De én elhessegettem ezeket a gondolatokat. „Ne légy olyan érzékeny!”, „Ne gondold túl!”, „Ez csak a te fejedben létezik!” – mondtam magamnak, vagy hagytam, hogy mások mondják nekem. Ezáltal elnémítottalak, elzártalak a külvilágtól, és megfosztottalak a legfontosabb védelmi mechanizmusodtól.
A határok felállítása ismeretlen fogalom volt számomra. Hagytam, hogy mások kihasználjanak, hogy áthágják a személyes teremet, hogy elszívják az energiámat. Féltem a konfrontációtól, attól, hogy nem leszek szerethető, ha kiállok magamért. Így hát inkább feláldoztam a saját jóllétemet, a saját békémet, csak hogy elkerüljem a konfliktusokat. Ez azonban nem békét hozott, hanem egyre nagyobb belső feszültséget és haragot. Haragot magamra, amiért hagytam, hogy ez megtörténjen.
Aki nem tud nemet mondani másoknak, az igent mond az önmaga elleni erőszaknak.
Ennek következtében a kapcsolataim is megsínylették ezt a mintázatot. Vagy olyan embereket vonzottam be, akik kihasználták a határtalanságomat, vagy olyan helyzetekbe kerültem, ahol folyamatosan a háttérbe szorítottak. Ez a dinamika csak megerősítette bennem azt a tévhitet, hogy nem vagyok elég fontos, nem vagyok elég értékes, hogy kiálljak magamért. Ez a legmélyebb és legfájdalmasabb árulás volt, amit elkövettem ellened.
Bocsáss meg, amiért nem védtelek meg. Bocsáss meg, amiért hagytam, hogy a félelem és a megfelelési kényszer elnyomja a benned rejlő erőt és bölcsességet. Bocsáss meg, amiért nem adtam neked azt a hangot, amiért nem voltam a te szószólód, amikor a legnagyobb szükséged lett volna rá.
A felismerés és a fordulópont
Nem tudom pontosan, mi volt az a pillanat, az a csepp, ami betelítette a poharat. Talán egy mélypont, egy krízis, vagy csak egy halk belső hang, ami már nem volt hajlandó tovább csendben maradni. De eljött a felismerés: ez így nem mehet tovább. Nem élek, csak létezem. És ami a legfontosabb, nem vagyok hű önmagamhoz.
Ez a felismerés nem volt könnyű. Tele volt fájdalommal, bűntudattal és hatalmas szomorúsággal. Fájdalmas volt szembenézni azzal, hogy mennyi évet pazaroltam el, mennyi lehetőséget szalasztottam el, mennyi szenvedést okoztam magamnak azzal, hogy nem figyeltem rád. A bűntudat mardosott, amiért elárultalak, amiért nem védtelek meg a világtól, és amiért hagytam, hogy a fényed elhalványuljon.
De a szomorúság és a fájdalom mellett megjelent valami más is: egy apró szikra, a reményé. A remény, hogy még nem késő. A remény, hogy még mindig van esély arra, hogy újra megtaláljam a hozzád vezető utat, hogy újra felépítsem a kapcsolatunkat. Ez a szikra volt az első lépés a gyógyulás felé.
Elkezdtem olvasni, kutatni, önismereti könyveket bújni. Először csak óvatosan, majd egyre mélyebben merültem el a személyes fejlődés világában. Ráébredtem, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel, hogy rengeteg nő küzd hasonló problémákkal. Ez a tudat erőt adott, és megmutatta, hogy a változás lehetséges.
A fordulópont az volt, amikor rájöttem, hogy az önmegbocsátás a legfontosabb lépés. Nem tudok előre haladni, ha folyamatosan ostorozom magam a múlt hibáiért. El kell engednem a bűntudatot, és el kell fogadnom, hogy akkoriban a legjobb tudásom szerint cselekedtem. Akkor még nem tudtam jobban. Most már tudok. És ez a tudás hatalmas felelősséggel jár.
Az önmegbocsátás útja: Elengedni a múlt árnyait
Az önmegbocsátás nem azt jelenti, hogy elfelejtem, vagy eltörlöm a múltat. Hanem azt, hogy elfogadom, ami történt, és elengedem a hozzá kapcsolódó haragot, bűntudatot és szégyent. Ez egy hosszú és gyakran fájdalmas folyamat, de elengedhetetlen a belső béke eléréséhez. Először meg kellett értenem, miért cselekedtem úgy, ahogy. Milyen félelmek, milyen mintázatok vezéreltek?
Rájöttem, hogy a múltbéli cselekedeteim gyakran a gyermekkori sebekből, a társadalmi kondicionálásból és a túlélési mechanizmusokból fakadtak. Nem gonoszságból, vagy szándékos önpusztításból. Egyszerűen nem tudtam jobban. És ez a megértés hozta el az első igazi enyhülést. Kezdtem empátiával tekinteni a múltbéli önmagamra, arra a fiatal nőre, aki csak próbált boldogulni egy bonyolult világban.
A megbocsátás kulcsa nem abban rejlik, hogy elfelejtjük, hanem abban, hogy megértjük, miért tettük, amit tettünk.
A levél önmagamnak írása is része ennek a folyamatnak. Ez egyfajta rituálé, egy módja annak, hogy szembenézzek a múltbeli hibákkal, és hivatalosan is bocsánatot kérjek a bennem élő lénytől. Ez nem csak egy szimbolikus gesztus, hanem egy mélyen gyógyító gyakorlat, ami segít feldolgozni az érzelmeket és lezárni a múltat.
Az önmegbocsátás tehát nem gyengeség, hanem óriási erő. Ez a bátorság, hogy szembenézzünk a saját árnyainkkal, és elfogadjuk magunkat minden hibánkkal együtt. Ez az első lépés az önszeretet felé vezető úton, ami nélkül nem lehetséges a valódi kiteljesedés.
Az önszeretet felépítése: Újra felfedezni önmagam
Az önmegbocsátás után kezdődhetett el az önszeretet felépítésének hosszú, de gyönyörű folyamata. Ez nem egy önző dolog, ahogy sokan tévesen hiszik, hanem alapvető szükséglet a teljes és boldog élethez. Az önszeretet azt jelenti, hogy úgy bánok magammal, ahogy egy igazán szeretett személlyel bánnék: kedvesen, megértően, tisztelettel.
Az első lépés az önismeret elmélyítése volt. Ki vagyok én valójában? Mik az értékeim, a vágyaim, a tehetségeim? Mi okoz örömet, és mi merít le? Ezekre a kérdésekre nem könnyű válaszolni, különösen, ha hosszú ideig elnyomtuk a belső hangunkat. Ehhez szükség volt a csendre, a befelé fordulásra, a meditációra és a naplóírásra.
Elkezdtem figyelni a testem jelzéseire is. Mi esik jól neki, és mi nem? Milyen ételekre vágyik, milyen mozgásra? Az egészséges táplálkozás és a rendszeres mozgás már nem kényszer, hanem a testem iránti szeretet kifejezése lett. A pihenés, az elegendő alvás nem luxus többé, hanem alapvető szükséglet, amit megadok magamnak.
Az öngondoskodás nem csak a fizikai, hanem a mentális és érzelmi jóllétre is kiterjed. Ez magában foglalja azokat a tevékenységeket, amelyek feltöltenek, örömet okoznak, és segítenek feldolgozni az érzelmeket. Legyen szó egy jó könyvről, egy forró fürdőről, egy baráti beszélgetésről, vagy egyszerűen csak csendes időről önmagammal.
A határok fontossága és a kiállás magamért
Az önszeretet egyik legfontosabb megnyilvánulása a határok felállítása. Ez azt jelenti, hogy megtanulom kimondani a nemet, amikor valami nem szolgálja a jóllétemet. Nemet mondani a túl sok munkára, a mérgező kapcsolatokra, a felesleges elvárásokra. Ez eleinte nehéz és ijesztő lehet, különösen, ha korábban mindig igent mondtam.
De rájöttem, hogy a határok nem falak, hanem védőburkok. Megóvnak az energiavámpíroktól, a kihasználástól, és segítenek megőrizni a belső békémet. A határok felállítása nem önzés, hanem önbecsülés. Azt üzeni a világnak és önmagamnak, hogy értékes vagyok, és megérdemlem a tiszteletet.
A kiállni magamért képesség is az önszeretetből fakad. Ez azt jelenti, hogy megvédem a saját érdekeimet, kifejezem a véleményemet, és nem hagyom, hogy mások elnyomjanak. Ez nem agresszió, hanem asszertivitás. Az, hogy tisztelettel, de határozottan kommunikálom a szükségleteimet és a határaimat. Emlékszem, amikor először mondtam ki hangosan, hogy „ez nekem nem jó”, vagy „erre nincs időm”. Felszabadító érzés volt, egyfajta belső győzelem.
Ez a folyamat fokozatosan építi az önbizalmamat. Ahogy egyre többet állok ki magamért, ahogy egyre inkább tisztelem a saját határaimat, úgy nő bennem a hit, hogy képes vagyok megvédeni magam, és irányítani a saját életemet. Ez az az erő, amitől korábban annyira féltem, pedig mindig is bennem lakozott.
Az autentikus élet és a belső egyensúly
Az önszeretet nem csak a negatívumok elkerüléséről szól, hanem a pozitívumok aktív építéséről is. Az autentikus élet azt jelenti, hogy a tetteim összhangban vannak az értékeimmel, a vágyaimmal és az igazi lényemmel. Ez azt jelenti, hogy nem próbálok másnak látszani, mint amilyen vagyok, hanem felvállalom a tökéletlenségeimet, a hibáimat, és a különcségeimet is.
Ez egy felszabadító érzés. Nem kell többé energiát pazarolnom arra, hogy fenntartsak egy hamis képet magamról. Lehetek önmagam, mindenféle álarc nélkül. Ez az önelfogadás legmagasabb foka, amikor már nem csak tolerálom, hanem szeretem is magam olyannak, amilyen vagyok.
Az érzelmi gyógyulás is szerves része ennek a folyamatnak. A múltbeli sebek, traumák feldolgozása elengedhetetlen a belső egyensúly eléréséhez. Ez gyakran szakember segítségét igényli, de a naplóírás, a meditáció, és a kreatív önkifejezés is sokat segíthet. Ahogy egyre inkább feldolgozom a múltat, úgy szabadul fel az energiám, és úgy leszek egyre inkább képes a jelenben élni.
A belső béke nem a problémák hiányát jelenti, hanem azt a képességet, hogy a nehézségek közepette is megőrizzem a nyugalmam. Az önszeretet segít abban, hogy rugalmasabb legyek, hogy könnyebben kezeljem a stresszt, és hogy a kihívásokat ne fenyegetésként, hanem fejlődési lehetőségként fogjam fel.
A kapcsolatok átalakulása az önszeretet fényében
Ahogy egyre inkább megszerettem és elfogadtam magam, úgy változtak meg a kapcsolataim is a külvilággal. Korábban gyakran vonzottam be olyan embereket és helyzeteket, amelyek megerősítették az alacsony önértékelésemet. Most azonban, hogy már nem vagyok hajlandó feláldozni magam másokért, másfajta energiát sugárzok.
A barátságaim mélyebbé váltak, mert már nem félek megmutatni a valódi önmagam. Azok az emberek, akik nem tudták elfogadni az új, határozottabb énemet, lassan eltűntek az életemből. Ez eleinte fájdalmas volt, de rájöttem, hogy ez része a tisztulási folyamatnak. Csak azok maradtak meg, akik valóban szeretnek és tisztelnek engem, olyannak, amilyen vagyok.
Az önszeretet nem bezárja, hanem megnyitja az utat a valódi, mély és tiszteletteljes kapcsolatokhoz.
A romantikus kapcsolataim is átalakultak. Már nem keresem kétségbeesetten a külső megerősítést, hanem egy olyan partnert, aki kiegészít, aki tisztel és aki támogatja a fejlődésemet. Az egészséges párkapcsolatok alapja az önszeretet, mert csak akkor tudok igazán szeretni valaki mást, ha először magamat szeretem.
A családi kapcsolataimban is változás történt. Megtanultam kommunikálni a határaimat, és nem hagyni, hogy a régi mintázatok visszahúzzanak. Ez sokszor kihívást jelentett, de a hosszú távú eredmény egy sokkal tisztább, őszintébb és tiszteletteljesebb viszony lett. Már nem félek kiállni magamért a családom előtt sem, mert tudom, hogy ez a saját jóllétemhez elengedhetetlen.
Még a munkahelyi kapcsolataimra is pozitív hatással volt az önszeretet. Határozottabban képviselem az érdekeimet, nem félek új feladatokat vállalni, és sokkal magabiztosabban kommunikálok. Ez nem csak a karrieremre, hanem a mindennapi munkahelyi hangulatomra is jó hatással van. Kevesebb a stressz, több az öröm és a motiváció.
A belső gyermek gyógyítása és a múlt elfogadása
Az önmegbocsátás és az önszeretet útja során elengedhetetlen a belső gyermekkel való munka. Az a kisgyermek, aki valaha voltam, hordozza magában a múltbeli sebeket, félelmeket és elhanyagoltság érzését. Ezek a sebek gyakran a felnőttkori viselkedésünket is befolyásolják, anélkül, hogy tudnánk róla.
Ezért fontos, hogy odafigyeljek a belső gyermekemre, megadjam neki azt a szeretetet, törődést és biztonságot, amire korábban szüksége lett volna. Ez magában foglalja a múlt elfogadását, a gyermekkori traumák feldolgozását, és a belső gyermek megnyugtatását. Elmondom neki, hogy biztonságban van, hogy szeretve van, és hogy már nem kell félnie.
A trauma feldolgozás (ha releváns) része lehet ennek a folyamatnak, de a hangsúly inkább az érzelmi gyógyuláson van. A naplóírás, a vizualizáció, vagy akár egy szakember segítségével újraírhatom a múltbeli narratívát, és adhatok egy új, gyógyító értelmezést a történteknek. Ez nem azt jelenti, hogy elfelejtem, hanem azt, hogy már nem tart fogva a múlt fájdalma.
A múlt elfogadása nem azt jelenti, hogy helyeslem a történteket, hanem azt, hogy tudomásul veszem őket, és elengedem a hozzájuk kapcsolódó érzelmi terheket. Ez segít abban, hogy a jelenben éljek, és ne a múlt árnyai irányítsák a döntéseimet. A belső béke ebből a fajta elfogadásból fakad, ami lehetővé teszi, hogy teljesebben éljem az életemet.
Az önértékelés és az önbizalom megerősítése
Az önértékelés és az önbizalom szorosan összefügg az önszeretettel. Amikor szeretem magam, és tudom, hogy értékes vagyok, akkor az önértékelésem is megnő. Ez nem külső forrásból táplálkozik, hanem belső meggyőződésből fakad. Tudom, hogy megérdemlem a boldogságot, a sikert és a szeretetet.
Az önbizalom pedig az a hit, hogy képes vagyok megbirkózni a kihívásokkal, elérni a céljaimat, és kiállni magamért. Ez nem azt jelenti, hogy soha nem félek, hanem azt, hogy a félelem ellenére is cselekszem. Az önbizalomépítés egy folyamatos munka, ami apró lépésekből áll. Kis célok kitűzése és elérése, új dolgok kipróbálása, a komfortzóna elhagyása.
A pozitív megerősítések használata is sokat segíthet. Minden reggel elmondom magamnak, hogy „értékes vagyok”, „szerethető vagyok”, „képes vagyok rá”. Eleinte ez furcsának tűnhet, de idővel beépül a tudatalattiba, és megváltoztatja a belső beszédemet. A belső kritikus hang lassan elhalkul, és helyét átveszi egy támogatóbb, kedvesebb hang.
A sikerek és eredmények tudatosítása is fontos. Gyakran hajlamosak vagyunk csak a hibáinkra és a hiányosságainkra fókuszálni. De ha tudatosan felidézzük a múltbeli sikereinket, azokat a pillanatokat, amikor kiálltunk magunkért, vagy legyőztünk egy akadályt, az hatalmas lökést ad az önbizalmunknak. Ezek a kis győzelmek építik fel a nagy egészet.
A tudatos jelenlét és a hála gyakorlása
Az önszeretet és a belső béke eléréséhez elengedhetetlen a tudatos jelenlét, vagy más néven a mindfulness gyakorlása. Ez azt jelenti, hogy a jelen pillanatra fókuszálok, anélkül, hogy ítélkeznék. Megfigyelem a gondolataimat, az érzéseimet, a testem jelzéseit, anélkül, hogy azonosulnék velük.
A meditáció, a légzőgyakorlatok, vagy egyszerűen csak a természetben töltött idő mind-mind segíthetnek abban, hogy a jelenben maradjak. Ez segít elengedni a múlton való rágódást és a jövő miatti aggódást, és lehetővé teszi, hogy teljesebben éljem meg a mostani pillanatot. A stresszkezelés egyik leghatékonyabb eszköze a tudatos jelenlét.
A jelen pillanat az egyetlen, ami valóságos. Ebben rejlik az erőnk és a békénk.
A hála gyakorlása is kulcsfontosságú. Minden nap szánok időt arra, hogy felírjam, vagy elmondjam magamnak, miért vagyok hálás. Ez lehet apró dolog, mint egy finom kávé, egy napsütéses reggel, vagy nagyobb dolog, mint a családom, a barátaim, az egészségem. A hála segít abban, hogy a figyelmemet a pozitív dolgokra irányítsam, és elismerjem az életemben lévő bőséget.
Ez a két gyakorlat, a tudatos jelenlét és a hála, segít fenntartani a belső egyensúlyt, és megerősíti a hozzád fűződő köteléket, önmagam. Emlékeztet arra, hogy az élet tele van csodákkal, és hogy én magam is egy csoda vagyok.
A nőiesség megélése és az intuíció ereje
Az önszeretet útja során újra felfedeztem a saját nőiességemet is. Korábban a nőiességet gyakran a külső megjelenéssel azonosítottam, vagy olyan szerepekkel, amiket a társadalom rám kényszerített. De rájöttem, hogy a valódi nőiesség sokkal mélyebben gyökerezik. Ez az erő, a lágyság, az intuíció és a kreativitás elegye.
Elkezdtem figyelni a testem ciklusaira, a belső ritmusaimra. Megtanultam tisztelni a pihenésre, a befelé fordulásra való igényemet, és megengedtem magamnak, hogy ne legyek mindig „produktív”. Ez segített abban, hogy harmóniába kerüljek a természetes áramlással, és újra kapcsolódjak a belső bölcsességemhez.
Az intuíció, amit korábban elnyomtam, most újra felerősödött. Megtanultam bízni a belső hangomban, a megérzéseimben. Ez a belső iránytű segít a döntéshozatalban, és megmutatja a helyes utat. A női intuíció egy hatalmas erő, amit érdemes meghallgatni és követni.
A kreatív önkifejezés is fontos része lett a nőiességem megélésének. Legyen szó festésről, írásról, táncról, vagy bármilyen más alkotó tevékenységről, ezek segítenek feldolgozni az érzelmeket, és kifejezni a belső világomat. A kreativitás nem csak hobbi, hanem egyfajta terápia, ami segít gyógyulni és növekedni.
A folyamatos fejlődés és a türelem
Ez a levél önmagamnak nem egy egyszeri esemény, hanem egy folyamatos párbeszéd kezdete. Az önszeretet és az önmegbocsátás nem egy célállomás, hanem egy életre szóló utazás. Lesznek napok, amikor könnyebb, és lesznek napok, amikor nehezebb lesz. Lesznek pillanatok, amikor újra elbizonytalanodom, amikor a régi mintázatok visszaköszönnek. De most már tudom, hogy ez rendben van.
A türelem önmagamhoz kulcsfontosságú. Nem várhatom el magamtól, hogy egyik napról a másikra megváltozzak. A gyógyulás és a fejlődés időt vesz igénybe. Fontos, hogy kedves legyek magamhoz, és ne ostorozzam magam a „visszaesésekért”. Minden egyes nap egy új lehetőség arra, hogy újra elkötelezzem magam a hozzád fűződő kapcsolat mellett.
Az önreflexió és az önvizsgálat továbbra is fontos része az életemnek. Rendszeresen megállok, hogy megnézzem, hol tartok, mire van szükségem, és milyen területeken kell még fejlődnöm. Ez segít abban, hogy tudatos maradjak, és ne térjek le a helyes útról.
A személyes fejlődés egy soha véget nem érő folyamat. Mindig van mit tanulni, mindig van hova fejlődni. De most már tudom, hogy nem egyedül járom ezt az utat. Veled járom, önmagam, a bennem élő tiszta, eredeti lénygel. És ez az a tudat, ami erőt ad, és ami reményt önt belém.
Ígérem, hogy ezentúl jobban figyelni fogok rád. Ígérem, hogy megadom neked azt a szeretetet, törődést és tiszteletet, amit megérdemelsz. Ígérem, hogy kiállok érted, és megvédelek a világtól. Ez egy új kezdet, egy új fejezet az életünkben. És alig várom, hogy felfedezzük, milyen csodálatos dolgok várnak ránk együtt.
